Árkád népe

A Ludas Söröző helyén ma City Bank van,
Matyi sem üldögél többé a kicsi pubban.
Így leszünk mi mind világpolgárrá végül,
hol sírjaink domborulnak,
ott is majd árkád épül.

És az építésvezető népe háromszor nem veri
vissza ezt senkin. Hátrál csak fáradt olajra lépve,
illan, mint tiszta szesz s benzin.
Dübörögnek terepjárói Döbrögi uramnak,
nyomában biogáz szaga terjeng, olajkút hamvad.

Odább, a pusztában kereskedelmi adók búgnak
tompán gyászéneket egy madárinfluenzás lúdnak.
S hol egykor rég kalandozott a lóra szállt nomád,
az ős-széltől se porlanak
otromba szállodák.

A Ludas Söröző helyén City Bank áll ma,
Matthew magánrepülőgépét Matyi vontatja hangárba.
Sir! Hol háromszor vertek vissza tartozást kenden,
az új földesúrnak „good day”-t
köszönnek a fás telken.

(Parnasszus, 2007 nyár)


Brókerek

Mi vagyunk a brókerek, nem holmi
közalkalmazottak. Körülüljük a Földet
mint egy kerek asztalt. És a mi
kijelentéseink világossága, mint
a Hold fényeskedik nékünk.
És a Gyehenna tüze eméssze meg
az árfolyamaink ellen spekulálók
pártját!
Mi vagyunk a brókerek, habselyem
ingünk tükrén a világóceán csábít.
Kijelentéseink világossága beragyogja
a termet, és sötét felöltőink szárnyán
nem világít a por.
Mert sötét angyalok vagyunk mi,
e világba taszított minket Urunk,
a galambősz befektető és bankár.
Ő garantálja az éves hozamot, de a
mi felöltőink szárnyán szárnyal
a tőzsde, amíg a kereskedés tart.
És a mi Urunk megkülönböztetett
figyelme irányul ránk.
Mert jó a mi Urunk, és örökkévaló az
Ő kegyelme. Ezért nekünk kell
gonoszkodnunk e Földön, amely
a nagybefektetők célterületévé vált.
Víziók helyett csak divízióink vannak,
de a hálózatépítésben nagy a mi jártasságunk;
és boldogok a hálózatépítők, mert ők
öröklik a Földet.

(Élet és Irodalom, 49. évfolyam, 40. szám)


Stabat pater

M. Zs.-nek

Szomorú az én szívem, mitől lenne vidám?
Az állatsimogatóból kitört
kedvenc gidám.
Nem is nevezném gidának őt, de nőnek,
bánatom rózsatövisei hajtanak ki,
és letörnek.

Szomorú az én szívem, és megint nézek,
szigorúbb szerelem ez nekem,
mint egy fegyintézet.
Nem mondanám fegyőrnek őt, de nőnek,
szégyenem szarvai növekednek,
és letörnek.

Szomorú az én szívem mindhalálig, mint aki
ámulatba esett, és többé
aligha ámít.
Elbukó árnyam több pedált nem pörget,
nem veszek célba síparadicsomot már,
s megáradt hegytetőket.

Jó nekem a langy állatsimogatónál itt,
hová ma, Jó Uram, gidám oly
hívogatólag csábít.
Nem is nevezném gidának őt, de nőnek,
fájdalmam rózsatövisei hajtanak ki,
és letörnek.

(Élet és Irodalom, 51. évfolyam, 26. szám)